Gyakorló könyvtárosok sűrűn kérdezik: mi haszna van a statisztikai adatgyűjtésnek, mire valók ezek a bonyolult kimutatások – azon túl, hogy rengeteget kell velük dolgozni. Legutóbb 1997-ben tettük fel ugyanezt a kérdést, és az akkor megfogalmazott válaszokat a 3K 1997/6-os számában tettük közzé, melynek során áttekintettük az 1985 és 1995 közötti változásokat.

Azóta eltelt néhány év, és a világ – ha nem is biztos, hogy előrébb ment – minden esetre sokat változott. Az ezredforduló tájékán ismét foglalkoztatni kezdett bennünket a kérdés, hogy a környezet változásaival párhuzamosan történt-e változás a könyvtárakban, illetve ha voltak elmozdulások, vajon tükrözi-e a statisztika a könyvtárak életében bekövetkezett elmozdulásokat. Elemzésünk tehát elsősorban a könyvtári statisztika adataira támaszkodva próbálja felvázolni azokat a legfőbb tendenciákat, amelyek az elmúlt tíz évet jellemezték. Elemzésünk tárgya a települési könyvtár, adataink legfőbb forrása pedig a Könyvtári Intézet (korábban: KMK) által évenként megjelentetett statisztikai kiadvány. (Korábbi címe: TEKE, jelenleg: A könyvtárak statisztikai adatai.) Elemzésünkből kimaradnak az egyéb könyvtárak: a szakszervezeti és munkahelyi könyvtárak azért, mert számuk és jelentőségük az utóbbi időben jelentősen lecsökkent; a szakkönyvtárak és a felsőoktatási könyvtárak pedig azért, mert visszamenőlegesen nem rendelkezünk pontos, hiteles forrásokkal. Szempontjaink közé új elemként bevettük viszont a nyilvános könyvtárak megjelenését, melyek – főleg a fővárosban – jelentősen módosítják az ellátottság szintjét.

Az elemzésbe bevont mutatók kiválasztásakor egyrészt a fontosságot vettük figyelembe (tehát, hogy lényeges információkat hordozzanak); másrészt az érvényességet (nem vettünk be "puha", sok szubjektív elemet tartalmazó információkat, mint például: a helyben használt dokumentumok száma, a látogatók száma); harmadrészt pedig az összehasonlíthatóságot (csak olyan kategóriákat elemeztünk, amelyeket minden évben megtaláltunk a kiadványokban). A vizsgált mutatók a következők: szolgáltató helyek száma; a könyvtárak alapterülete; főfoglalkozású könyvtárosok száma, teljes munkaidőben; az év folyamán leltárba vett állományegységek száma; a leltári (helyben lévő) állomány száma; az év folyamán állománygyarapításra fordított összeg; beiratkozott olvasók száma; kölcsönzők száma; az év folyamán kölcsönzött állományegységek száma.

Az egyszerűség és a könnyebb áttekinthetőség végett az adatok változásait nem évenként, hanem csak minden második évben vizsgáltuk. Az elemzésbe bevont évek: 1989., 1991., 1993., 1995., 1997. és 1999. (A dolgozat írásakor a 2000-es adatok még nem álltak rendelkezésünkre.)

Először az országos tendenciákat vesszük szemügyre, majd az egyes régiók szerinti változásokat, kiemelve egy-egy tipikus megyei változást is. Ezután a viszonyszámok alakulását elemezzük, végül az 1999-es év adatsorát kiegészítjük az egyéb nyilvános könyvtárak adataival.

A rendszerváltozás első tíz évében lényegében tovább folytatódtak a korábban elkezdődött tendenciák (lásd erről a már említett korábbi cikket!), vagyis jelentősen csökkent a szolgáltatóhelyek, a főfoglalkozású könyvtárosok, valamint az év folyamán leltárba vett állományegységek száma. Szintén csökkent, bár nem olyanjelentősen, a beiratkozott olvasók, a kölcsönzők és az év folyamán kölcsönzött állományegységek száma. Ugyanakkor valamelyest nőtt a könyvtárak alapterülete és a könyvtári állomány nagysága. És ugrásszerűen – csaknem tízszeresére – nőtt az állománygyarapítás éves összege, amely jelenség a közismert infláció és a könyvárak drasztikus emelkedése miatt egyáltalán nem meglepő.

A kilencvenes évek elején robbanásszerű változás történt mind a könyvtárosok számát, mind pedig a leltári állomány növekedésének mértékét tekintve (az egyik negatív, a másik pedig pozitív irányba), ugyanakkor a könyvtári szolgáltató helyek száma egyenletes ütemben csökkent. Az is egyértelmű, hogy a kilencvenes évek végére normalizálódni látszik a helyzet, mindhárom mutató beáll abba a mezőbe, amely a tíz évvel korábbi állapothoz képest 70 és 80 százalék közti értéket mutat.

A beiratkozott olvasók száma az elmúlt tíz évben folyamatosan és egyenletesen csökkent, kivéve az utóbbi két évet, amikor ismét némi emelkedést tapasztalhatunk. A kölcsönzők és a kölcsönzött állományegységek számának csökkenése viszont a kilencvenes évek közepén megtorpant, sőt bizonyos emelkedést is észleltünk, majd a csökkenés a kilencvenes évek végére ismét erőteljesebbé vált.

A vizsgált időszakban alig észrevehetően, de nőtt a könyvtárak alapterülete (a tíz év alatt 5 százalékkal), és ugyanilyen arányban nőtt a könyvtári állomány nagysága is. Tehát miközben a szolgálati helyek (és ezzel együtt az önálló könyvtárak) száma csökkent, nőtt az összes alapterület – vagyis a nagyobb számú, de kisebb intézménytípust egyre inkább a kisebb számú, ám összességében nagyobb alapterületű intézménytípus váltja fel. Érdemes elgondolkodni azon az adaton is, amely szerint tíz év alatt mindössze öt százalékkal lett magasabb a könyvtári állomány nagysága, vagyis 41 millióról 43 millióra növekedett-miközben az évi állománygyarapodás nagysága a tíz év során mindig több volt, mint egymillió! Tehát nagyon durva számítással is kimutatható, hogy a vizsgált időszakban legalább hétmilliós állománynagyság tűnt el: ennyit vontak ki a forgalomból, ennyit selejteztek, ennyi tűnt el nyomtalanul például a kis könyvtárak megszűntével.

Az állománygyarapításra fordított összeg – mint korábban már jeleztem – tíz év alatt közel a tízszeresére emelkedett: 1989-ben 142 millió volt, 1999-ben pedig egymilliárd 368 millió forint. Az évtized elejének árrobbanását – ha némileg csökkentett tempóban is – mégis jól követte a könyvtárak állománygyarapítási összege. A csúcs mindkét területen 1992 volt, amikor a könyvárak az előző évhez képest 65 százalékkal, az állománygyarapítás összege pedig 57 százalékkal nőtt – az összesített árindex viszont ebben az időszakban már túljutott a robbanáson, és megállt a növekedése. Az évtized végére mind az árindex, mind pedig a könyvárak emelkedése megszelídült, sőt a könyvárak növekedési üteme alacsonyabb lett az összesített árindexnél. Az 1998-as évet mindenképpen kiugrónak kell tekinteni, mert ebben az évben majdnem 50 százalékkal nőtt a gyarapításra szánt összeg. A kiugró teljesítmény egyik magyarázata alighanem abban rejlik, hogy ebben az évben lépett be többféle könyvtártámogatási rendszer, mint például az érdekeltségnövelő támogatás vagy a felzárkóztató pályázat.

Az évtized végére tehát az infláció mértéke éves szinten 10 százalékra, a könyvárak emelkedése 6 százalékra csökkent, ugyanakkor a könyvtárak állománygyarapításra fordított összege az előző évhez képest 20 százalékos emelkedést mutatott!

A könyvtári rendszert vizsgálva minduntalan belebotlunk abba a vélekedésbe, mely szerint lényeges különbségek mutatkoznak a könyvtári ellátás terén hazánk egyes tájai között. Leegyszerűsítve: Nyugat-Magyarország minden szempontból kedvezőbb helyzetben van, mint Kelet-Magyarország.

Elemzésünket pontosan azért terjesztettük ki a különböző régiók összehasonlító vizsgálatára, hogy megerősítsük vagy éppen megcáfoljuk ezeket a vélekedéseket, illetve hogy ezen a téren pontosabb képet kapjunk. Munkánk során a közigazgatásban jelenleg érvényes régiós felosztást használtuk, figyelmen kívül hagyva a felosztást ért bírálatokat, illetve a jövőben esetleg várható változtatási szándékokat.

Emlékeztetőül a régiós felosztás:

A vizsgált időszakban a legnagyobb mérvű visszaesés országos szinten a teljes munkaidőben dolgozó könyvtárosok számában volt: míg 1989-ben 4403 főt alkalmaztak, addig 1999-ben csupán 3157 főt, tehát tíz év alatt több mint ezer állás szűnt meg, vagyis a csökkenés mértéke több mint 30 százalékos. Jóval az átlag feletti volt a csökkenés az észak-magyarországi, valamint a dél-dunántúli régióban (53,21, ill. 63,67%-ra), az átlaghoz közeli csökkenés tapasztalható Nyugat-Dunántúlon, Észak-Alföldön, Közép-Dunántúlon és Dél-Alföldön, az átlagnál jóval kisebb volt viszont a csökkenés Közép-Magyarországon. Különösen nagy volt a csökkenés Nógrád megyében, ahol csaknem a felére fogyott a könyvtárosok száma: 166-ról 87-re. Ezzel szemben Budapesten az országos tendenciával éppen ellentétes változást tapasztalhattunk: míg 1989-ben 312 főt foglalkoztattak, addig tíz évvel később már 348-at!

Az év folyamán leltárba vett állományegységek tekintetében a legnagyobb visszaesés a dél-dunántúli régióban volt tapasztalható (61,61%-ra), valamint Észak-Alföldön (68,37%-ra). Észak-Magyarországon ebben az esetben az átlaggal majdnem megegyezően csökkent az állomány gyarapodása, kivéve ismét Nógrád megyét, ahol az éves gyarapodás mértéke a tíz évvel korábbinak csupán 39 százaléka volt! Az átlagnál jóval kisebb volt a visszaesés a közép-magyarországi régióban, és ezen belül ismét Budapestet kell kiemelni, ahol tíz év alatt mindössze 6 százalékkal esett vissza az éves gyarapodás!

A szolgáltató helyek számának csökkenésében Dél-Alföld vezet, második Észak-Magyarország. Közép-Magyarország most valamivel az átlag alatti értékkel a középmezőnyben foglal helyet, és az átlagosnál kevesebb szolgáltató hely szűnt meg Dél-Dunántúlon és Nyugat-Dunántúlon.

A megyék közül ki kell emelnünk Csongrádot, ahol 1989-ben még 202 szolgáltató hely működött, tíz évvel később viszont már csak mintegy a fele: 1 13, valamint Borsod megyét, ahol 424-ről 246-ra csökkent ez a szám, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megyében tíz év alatt csaknem kétszáz kis könyvtár bezárt!

A beiratkozott olvasók száma legerőteljesebben a két közismerten "hátrányos" helyzetű régióban csökkent: Dél-Dunántúlon és Észak-Magyarországon (78,35, ill. 79%-ra), és szintén nem meglepő, hogy a legkisebb csökkenés a közép-magyarországi régióban történt (96,07%-ra).

A régiókon belül az egyes megyék vonatkozásában nincs lényeges eltérés, kivéve Budapestet, ahol az országos tendenciákkal ellentétben nem csökkent, hanem valamelyest nőtt a beiratkozott olvasók száma: az 1989-es 159 ezerről 162 ezerre.

Ezeket az adatokat érdemes összevetnünk a szolgáltató helyek számának csökkenésével, hiszen miközben tíz év alatt a szolgáltatóhelyek száma 76 százalékra csökkent, aközben a beiratkozott olvasók száma csak 88 százalékra, tehát a működő könyvtárakra levetítve relatív olvasói emelkedés figyelhető meg. Különösen igaz ez a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol a vizsgált időszakban húsz kiszolgáló hely (alighanem fiókkönyvtár) szűnt meg, viszont az olvasók száma – ha csekély mértékben is – emelkedett.

Ezt a tendenciát látszik erősíteni a kölcsönzők számának alakulása is, pontosabban a kölcsönzési alkalmaké. Nem meglepő, hogy ebben a tekintetben is az észak-magyarországi régió az utolsó, vagyis ott volt a legerőteljesebb a visszaesés. Ismét kiemelkedik Nógrád megye, ahol a kölcsönzések száma 317 ezerről 204 ezerre esett vissza, vagyis az 1999-es adat a korábbinak csupán 64 százaléka. Az is már-már természetes, hogy a közép-magyarországi régió vezet, ahol igen erőteljes növekedés figyelhető meg, köszönhetően ismét Budapestnek, ahol 1989-ben 1 millió 1 14 ezer kölcsönzési alkalmat regisztráltak, 1999-ben viszont félmillióval többet: 1 millió 621 ezret, ami az országos 10 százaléknyi csökkenéssel ellentétben 45 százaléknyi emelkedést jelent!

A kölcsönzött állományegységek számának vonatkozásában a negatív rekordot tekintve Észak-Magyarország és Dél-Alföld mellé felzárkózott Dél-Dunántúl is, ugyanakkor Nyugat-Dunántúl, Közép-Dunántúl és Közép-Magyarország változatlanul őrzi kedvező pozícióját.

A dél-alföldi régió kedvezőtlen tendenciáját főleg Bács-Kiskun megyének köszönheti, ahol 1989-ben 2 millió 534 ezer egységet kölcsönöztek, tíz évvel később pedig csak 1 millió 820 ezret, amely az eredetinek csupán 72 százaléka. Az átlagosnál lényegesen rosszabb a helyzet Nógrád megyében, ahol a csökkenés mértéke 65 százalék: a korábbi 963 ezer helyett 625 ezer. A központi régióban tapasztalható növekedés ismét Budapestnek köszönhető, mert miközben Pest megyében lényegében nem változtak a számok, addig a FSZEK-ben 43 százalékos volt a növekedés: 4 millió 245 ezerről 6 millió 72 ezerre!

Az eddig sorra vett mutatók közös vonása volt, hogy országos összesítésben valamennyien csökkenésről adtak hírt. A most következő három vizsgálati terület viszont – ha olykor csekély mértékben is – bizonyos növekedést mutat.

Mint korábban írtuk, a könyvtárak összes alapterülete tíz év alatt valamelyest nőtt annak ellenére, hogy a könyvtárak száma ez alatt az idő alatt csökkent, vagyis a kis könyvtárak megszűntek, a nagyobbak pedig "gyarapodtak". Különösen igaz mindez Budapestre, ahol – mint korábban írtuk – a szolgáltató helyek száma hússzal csökkent, az összes alapterület viszont az eredetinek másfélszeresére nőtt. Ugyancsak kiugró növekedés figyelhető meg Bács-Kiskun megyében, ahol ez a változás az eredetinek a 130 százalékát mutatja. Ugyanakkor az országos tendenciával ellentétben Észak-Magyarországon és Dél-Dunántúlon nemcsak a könyvtárak száma csökkent, hanem az alapterület is: az utóbbi 90,08; illetve 98,76%-ra.

A könyvtári állomány alakulása az egyetlen olyan mutató – ha nem vesszük figyelembe az állománygyarapításra fordított összeget- amely valamennyi régióban emelkedést mutat. Vagyis: a könyvtárak megszűnéséből és a selejtezésből adódó állománycsökkenést mindenhol sikerült ellensúlyozni újabb állományegységek beszerzésével, legalábbis régiós szinten, ugyanis két megyében, Borsodban és Nógrádban egyaránt körülbelül 3 százalékot csökkent az állomány! Az országos növekedés 5,75%-os; ezen belül a legkisebb mértéket az észak-magyarországi (1,15%), a legnagyobbat pedig a dél-dunántúli (9,49%) régió mutatja.

Végül tekintsük át az állománygyarapításra fordított összeg régiós megoszlását! A legkevésbé fejlődő dél-dunántúli régió és a legnagyobb növekedést mutató közép-dunántúli régió között az eltérés csaknem kétszeres volt! Baranyában az összeg az eredetiről (100%) csupán 523 százalékra emelkedett, Nógrádban 645 százalékra, ugyanakkor Budapesten 1520 százalékra! (Egész Közép-Magyarország százaléka 1251; Dél-Dunántúlé 755, Észak-Magyarországé 783).

Mint az eddigiekből kiderült, a vizsgált tíz évben jelentős eltérések mutatkoztak a régiók között a fejlődés tekintetében. Tehát ha az egyes régiók hátrányát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az eltérések egyre nőnek, vagyis a hátrányok egyre nagyobbak lesznek. A legnagyobb emelkedés szinte minden területen, köszönhetően a budapesti változásoknak, a központi régióban tapasztalható, a legnagyobb lemaradás viszont általában az észak-magyarországi régióban, elsősorban Nógrád és Borsod megye miatt.

Nézzük meg ezek után a régiók összképét és az ennek alapján felállítható "rangsort".

A közép-magyarországi régió (a szolgáltató helyek száma és a leltári állomány kivételével) minden szempontból első helyre került a tíz év alatt bekövetkezett pozitív változások tekintetében. A nyugat-dunántúli régió a szolgáltató helyek számának tekintetében az első helyen van, további három szempontból a másodikon (kölcsönzők száma, leltári állomány, állománygyarapítás összege), a beiratkozott olvasók és a kölcsönzött állományegységek számának tekintetében pedig a harmadikon. Közép-Dunántúl a kölcsönzött állományegységek tekintetében a második helyen áll, a főfoglalkozású könyvtárosok, a leltárba vett állományegységek és a szolgáltató helyek száma tekintetében pedig a harmadikon. A dél-alföldi régió sok tekintetben szórt képet mutat: a főfoglalkozású könyvtárosok és a leltárba vett állományegységek száma, valamint az alapterület vonatkozásában az előkelő második helyet foglalja el, a szolgáltató helyek és a kölcsönzött állományegységek száma tekintetében az utolsót, a kölcsönzők számát tekintve pedig az utolsó előttit. Észak-Alföld a középmezőnyben meglehetősen kiegyenlített képet mutat: két egymással összefüggő szempontból az utolsó előtti helyen áll (a leltárba vett állományegységek száma és a leltári állomány nagysága), egyébként a jó középmezőnyben foglal helyet, sőt a beiratkozott olvasók számát tekintve a második. A dél-dunántúli régió a leltári állomány növekedése szempontjából az első, a szolgáltató helyek változása szempontjából a második, a kölcsönzők számának vonatkozásában pedig a harmadik helyen áll, ugyanakkor utolsó helyen van a leltárba vett állományegységek és a beiratkozott olvasók számát, valamint az állománygyarapításra fordított összeg nagyságát tekintve. Végül a legrosszabbak a változási mutatók a sokat emlegetett Észak-Magyarországon: a leltárba vett állományegységek számát és a kölcsönzött egységek számát kivéve valamennyi szempontból az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állnak!

Ha a működési feltételek és a forgalmi adatok szempontjából rangsorolunk, ez sem eredményez különösebb eltérést. A központi régió mindkét esetben első, az észak-magyarországi pedig az utolsó; a nyugat-dunántúli régió mindkét esetben elöl helyezkedik el, a dél-dunántúli hátul, a közép-dunántúli pedig középen. Egyedül a dél-alföldi régió pozíciója mutat jelentős eltérést: a működési feltételek változása a többi régióhoz képest kedvezőnek mondható, ugyanakkor a forgalmi adatok változása – különös tekintettel a kölcsönzött állományegységek száma vonatkozásában – kedvezőtlennek.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a tíz év alatt bekövetkezett változások abszolút nyertese a közép-magyarországi régió (főleg Budapestnek köszönhetően!), az átlagnál kedvezőbben fejlődött (kevésbé romlott a helyzet) a nyugat-dunántúli és a közép-dunántúli régió, míg az átlagnál jóval nagyobb mértékű volt a visszaesés Dél-Dunántúlon és Észak-Magyarországon. A Dél-Alföldön felemás volt a helyzet: a működési feltételek kisebb, a forgalmi adatok pedig nagyobb mértékben romlottak, mint az országos átlag.

A korábbiakban az összehasonlítást az abszolút számok alapján végeztük, fejlődési tendenciák figyelembe vételével, most viszont nézzük meg az 1999-es állapotot, figyelembe véve az egyes területeken élő lakosok számát is!

A működési feltételeket meghatározó három legfontosabb mutatószám: a szolgáltató helyek száma, a könyvtárak összes alapterülete, valamint a főfoglalkozású könyvtárosok száma. Ha ezeket a mutatókat összevetjük a területen élő lakosok – mint potenciális könyvtárhasználók – számával, máris lényeges különbségeket találunk az egyes régiók között.

Mind a könyvtári alapterület, mind pedig a szolgáltató helyek számának vonatkozásában ugyanazt a tendenciát figyelhetjük meg: ahogyan távolodunk Nyugat-Dunántúltól keleti irányba, úgy csökkennek az egy lakosra jutó mutatók: a legfejlettebb nyugat-dunántúli régió és a legkevésbé fejlett alföldi régiók között körülbelül kétszeres különbség tapasztalható! Megyékre lebontva: míg Vas megyében 100 lakosra majdnem 6 négyzetméternyi könyvtári alapterület jut, addig Hajdúban csupán 2,9 négyzetméter. A közép-magyarországi régió arányszámát ezúttal nem csupán Budapest rontja le: (100 lakosra 1,8 négyzetméter), hanem Pest megye is, ahol ez az arány mindössze 2,5 négyzetméter, vagyis Budapest után a legalacsonyabb az országban. A megyék között szerényen meghúzódik viszont Nógrád megye, amely, mint emlékszünk rá, a fejlődés-visszafejlődés területén nagyon gyakran döntött negatív csúcsot. Azonban ha a könyvtárak területét a lakosok számához viszonyítjuk, hazánkban ebben a megyében a legjobb a helyzet: 100 lakosra 6,5 négyzetméter könyvtári terület jut! (Hozzá kell tennünk: Nógrád megye a 217 ezer lakosával hazánk legkisebb lélekszámú megyéje!)

A 10 000 lakosra jutó szolgáltatóhelyek számát tekintve Nógrád bőven elveszíti első helyét: a lakosság számához viszonyítva a legtöbb szolgáltató hely Zalában (8,4) és Vasban (7,4) van, a legkevesebb – Budapestet nem számítva – ismét Pest megyében (1 ,9) és Hajdúban (2,1).

A főfoglalkozású könyvtárosok arányszámát tekintve ismét változik a helyzet: a korábban vezető pozíciójú Nyugat-Dunántúl a második helyre szorult vissza, és a dél-alföldi régió tört az élre, elsősorban Csongrád (4,6) és Békés (4,4) megye jóvoltából. Meglepően magas arányt találunk Jász-Nagykun-Szolnok megyében is (4,4), valamint most is kiemelkedik Nógrád megye (4,0). Ebből a szempontból ismét Budapesten a legrosszabb a helyzet (1,9), valamint Pest megyében (2,6), de feltűnően alacsony arányszámokat találunk Komárom-Esztergom, Tolna és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében: mindhárom területen csupán 2,9 főfoglalkozású könyvtáros jut tízezer lakosra. Ezeknek a jelenségeknek a kialakulásában valószínűleg közrejátszik a megyék településszerkezete is, hiszen az aprófalvas területeken arányaiban kevesebb főfoglalkozású és több részfoglalkozású munkatárs lehet – de az átlagtól való eltérést ez a tény semmiképpen nem magyarázza például Pest megye vagy az ellenkező oldalon Nógrád megye esetében.

A működési feltételek másik meghatározó eleme a könyvtárak állományának nagysága, illetve az egy év alatt bekövetkezett gyarapodásnak a mértéke. Ismét érvényes a nyugat-kelet tengely meghatározó szerepe: Nyugat-Dunántúlon egy lakosra átlagosan 5,5 állományegység jut, egy év alatt ezer lakosonként 14,5 új dokumentumot vásároltak, ugyanakkor Észak-Alföldön egy lakosra csak 4,5 dokumentum jut, a gyarapodás mértéke pedig ezer lakosonként 10,1 dokumentum. Hajdú-Bihar megyében 3,4 állományegység jut egy főre, Pest megyében 4, Budapesten pedig 2 dokumentum. Az egy lakosra jutó dokumentumok számát tekintve Zala megye tört az élre: (6,7), de kedvezőnek mondható az arány Somogyban (6,3) és Tolnában (6,2) is. A megyék toplistája az ezer lakosra jutó éves állománygyarapodás tekintetében a következőképpen alakul: Veszprém (20,1), Zala (19,0), Csongrád (17,4). A legkedvezőtlenebb értékek: Budapest (6,4), Hajdú (9,0), Pest (9,3), Szabolcs (9,9).

Hasonlóképpen meghatározza a földrajzi elhelyezkedés, hogy hány forint állománygyarapítási keret jutott 1999-ben egy főre: a nyugat-magyarországi régióban átlagosan majdnem 160 forint, az észak-magyarországiban pedig csak 112 forint!

Az egyes megyék adatai természetesen most is erősebb szóródást mutatnak, a legmagasabb és a legalacsonyabb összeget költő megyék között mintegy kétszeres a különbség: ez az összeg Zala megye esetében 190 forint, Somogyban 187, Vasban 165, ugyanakkor Borsodban 92, Baranyában 96, Szabolcsban 98 és Hajdú-Biharban 101 forint! Alighanem ez az a mutató, amely leginkább érzékelteti, mit jelent valójában "hátrányos helyzetű" megyének lenni: Borsod, Baranya, Szabolcs, Hajdú – csupa olyan megye szerepel a lista végén, amelyek közismerten ebbe a kategóriába tartoznak.

A működési feltételek régiónkénti eltérését összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az ország gazdasági kettéosztottsága jól tükröződik a könyvtárak anyagi helyzetében is: a nyugat-dunántúli megyék szinte minden mutatót tekintve lényegesen előnyösebb helyzetben vannak, mint keleti társaik. Ebből a szempontból Budapest helyzetét nem tudjuk reálisan megítélni, hiszen a kétmilliós főváros könyvtári ellátásában jelentős szerepet vállalnak az egyetemi és a szakkönyvtárak is. Feltétlenül figyelemre méltó viszont Pest megye helyzete, amelynek fejlődését nagyon hátráltatja a "nagy testvér" árnyéka, így több mutató tekintetében is messzi lemarad az országos átlagtól!

Nézzük meg, hogyan alakulnak a forgalmi adatok a különböző országrészekben, vagyis van-e összefüggés a gazdasági helyzet és a könyvtárhasználat mértéke között?

Ha a beiratkozott olvasók százalékos arányát nézzük, meglehetősen felemás kép tárul elénk, hiszen a legmagasabb a beiratkozottak aránya a dél-alföldi régióban (16,5%), majd az észak-alföldiben (15,7%), és a nyugat-dunántúli régió csupán negyedik a sorban (14,4%). Észak-Magyarország és Közép-Magyarország viszont hűséges önmagához: mindketten a sor végén helyezkednek el.

Az egyes megyéket tekintve éppen az egyébként hátrányosnak tekintett, javarészt aprófalvas megyékben a legmagasabb a könyvtártagok aránya: Veszprém (18,6%), Zala (17,6%), Békés (17,2%), Somogy (17,1%). A másik végponton elhelyezkedő megyék közé viszont felsorakozott Komárom megye is: Budapest (8,9%), Komárom (11,8%), Pest (11,9%), Borsod (12,2%).

A kölcsönzési adatok tekintetében még inkább szembetűnő, hogy a korábban kedvező adottságokat felmutató térségek ebből a szempontból háttérbe szorultak: a három dunántúli régió a három utolsó helyre került, és a vezető helyet az alföldi területek foglalták el!

Az egy lakosra jutó kölcsönzők (kölcsönzési alkalmak) aránya a Dél-Alföldön a legmagasabb (1,19), majd Észak-Alföld következik 1,16, és csak ezután jön Dél-Dunántúl (1,15). Közép-Dunántúl és Nyugat-Dunántúl ebből a szempontból lényegében Észak-Magyarországgal azonos szinten helyezkedik el (1,00, 1,08, 1,02). Közép-Magyarország is messzi az átlag alatt marad, ezúttal a Pest megyei adatok még a budapestinél is rosszabbak: az egy főre jutó éves kölcsönzési alkalmak mindössze 0,86-os értéket mutatnak! Hasonló ez az arány Komárom megyében is, alig valamivel magasabb Győr-Moson-Sopron megyében (0,9), és nem éri el az 1-es értéket Fejérben, Nógrádban (0,94), és Tolnában (0,96) sem. A lakosság számához mérten magas a kölcsönzési arány Somogyban (1,44), Békésben (1,42), Zalában (1,32) és Veszprémben (1,23), vagyis – Békés megye kivételével – csupa aprófalvas területről van szó!

Szinte hasonló a megoszlás régiós szinten az egy lakosra jutó kölcsönzött állományegységek tekintetében. Itt a sorrend: Észak-Alföld (3,88), Dél-Alföld (3,67), Észak-Magyarország (3,63), és csak ezután következnek a dunántúli területek, valamint a központi régió. Különösen kiemelkedik ebből a szempontból két megye az észak-alföldi régióból: Jász-Nagykun-Szolnok (4,6) és Hajdú-Bihar, valamint Somogy és Csongrád megye, ez utóbbiak valamennyien 4-es átlaggal. A legalacsonyabb kölcsönzési mutatókat Tolnában (2,85), Nógrádban (2,89) és Győr-Moson-Sopron megyében (2,92) találjuk.

Az eddigiekből minden esetre leszűrhetjük a tanulságot: nem biztos, hogy az eltérések elemzéséhez a régiós közelítés a legmegfelelőbb, hiszen nagyon gyakran két szomszédos megye egymástól teljesen eltérő képet mutat. Nincs automatikus összefüggés a kelet-nyugati elhelyezkedés alapján sem: vannak olyan szempontok-például a forgalmi adatok-, amelyek szerint a keleti, "elmaradott" térségek kedvezőbb mutatókkal szolgálnak, mint "fejlettebb" nyugati társaik. Mint láttuk, gyakran a leghátrányosabbnak ítélt régiók vagy megyék kerültek az élre, más esetekben pedig a köztudatban fej lettként élő térségek arányszámai mutattak kedvezőtlen képet. A különbségek okainak kiderítésére alighanem sokkal finomabb módszerekre lenne szükségünk, mint amilyenekkel a statisztikai adattár szolgálni tud. A gazdasági mutatók mellett valószínűleg figyelembe kellene venni az adott térség településszerkezetét és szociokulturális hátterét is. Érdekes szempont lenne azt megvizsgálni, hogy van-e összefüggés a könyvtári rendszer fejlettsége és a megye (régió?) kulturális politikája között, beleértve a könyvtárügyben dolgozók szakmai kompetenciáját is. Most meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy a különbségek olykor bizonyjelentősek, és hogy ezek valós okai semmiképpen nem vezethetőek le egyedül a területi elhelyezkedésből. (Feltűnő volt például, hogy a negatív példák között alig szerepelt Szabolcs-Szatmár-Bereg és Békés megye, illetve hogy a pozitív példák között milyen ritkán tűnt fel Győr-Moson-Sopron vagy éppen Pest megye!) Vagyis: nem fogadhatjuk el azt az állítást, mely szerint a körülmények eleve meghatározzák a könyvtárügy mozgásterét, és annak megváltoztatására alig lehet valamit tenni !

Végül tekintsük át, hogy a nyilvános könyvtárak megjelenése mennyiben rajzolja át a könyvtári világ térképét! Elemzésünknek ez a része meglehetősen hipotetikus lesz. Egyrészt: valamennyi települési könyvtárt nyilvánosnak tekintjük, függetlenül attól, hogy a hivatalos jegyzéken szerepel-e vagy sem. Másrészt: egyéb nyilvános könyvtárnak azt az intézményt tartjuk, amely a 2000-ben megjelent hivatalos listán szerepelt, függetlenül attól, hogy jellegénél fogva szerepelnie kellett volna vagy sem, valamint azt sem vettük figyelembe, ha pályázott ugyan a nyilvános könyvtári státuszra, de – akár csak formai hiba miatt-nem került fel. Harmadrészt: a 2000-es nyilvános könyvtári státuszt vettük figyelembe, ugyanakkor az adatok 1999-re vonatkoznak. Tehát a dolgozatnak ez a fejezete inkább csak jelezni szeretné az elmozdulás irányait, és kiindulópontul kíván szolgálni későbbi elemzésekhez.

Előre kell bocsátani, hogy a nyilvános könyvtárak megjelenésével elsősorban a központi régió, pontosabban Budapest statisztikai mutatói javultak jelentősen, köszönhetően annak, hogy a FSZEK mellé további 31 könyvtár sorakozott fel: többségében hatalmas állományú szakkönyvtárak és egyetemi könyvtárak. Vagyis ezzel az aktussal sikerült végre eltüntetni azt a hátrányt, amellyel Budapest rendelkezett – legalábbis a települési statisztikai mutatók terén. Azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a változás az ország egyéb területein korántsem volt ilyen látványos, hiszen Budapesten kívül összesen mindössze 29 könyvtárjelent meg a jegyzéken. Jellemzőnek mondható, hogy az észak-magyarországi régióban csupán egyetlen nyilvános könyvtár jelent meg (az egri főiskola könyvtára), holott ha a Miskolci Egyetem Központi Könyvtára is szerepelne, egymilliós állományával, kiterjedt szolgáltatásaival jelentősen módosíthatná a régió sanyarú helyzetét. (Legjobb tudomásunk szerint a 2001 elején megjelenő listán sem szerepelnek!)

Jelentősebb a módosulás a főfoglalkozású könyvtárosok arányszámát figyelembe véve, bár ebben az esetben is a közép-magyarországi régióban figyelhető meg a legnagyobb változás: míg korábban 10 000 lakosra csak 2,18 főfoglalkozású könyvtáros jutott, addig a jelen helyzetben 6,12. (Budapesten ezek az arányok: 1,92 és 7,88!) Alig van elmozdulás Közép-Dunántúlon és Észak-Magyarországon.

Az egy lakosra jutó állománynagyság változása szintén a központi régióban a legnagyobb: a korábbi 2,58-ról 9,17-re. (Budapesten: 2-ről 11,8-ra!) Csaknem duplájára nőttek az arányok az észak-alföldi régióban (4,48-ról 8,04-re), köszönhetően a Debrecenben működő nagy könyvtáraknak, és jelentősnek mondható a változás a dél-dunántúli régióban is (5,71-ről 7,40-re), ahol viszont a pécsi könyvtárak dominanciáját észleljük.

A következő táblázatban jól látható, hogy a nyilvános könyvtárak megjelenésével szinte kiegyenlítődtek azok az arányok, amelyek az 1000 lakosra jutó éves állománygyarapodás mértékét mutatják: Észak-Alföld és Észak-Magyarország kivételével mindenhol a 16-os érték közelében szóródnak. A közép-magyarországi régió ezen a területen is behozta korábbi hátrányát, azonban az észak-alföldi régióban a jelentős változás sem volt elégséges a hátrány teljes leküzdéséhez, az észak-magyarországi régióban pedig ismét alig volt változás.

A statisztikai mutatókban bekövetkező legnagyobb mértékű változást alighanem az úgynevezett beszerzési kvóta, vagyis az egy lakosra jutó éves beszerzési összeg mutatja: országos szinten több mint a duplájára emelkedett: 127 forintról 268 forintra! A változás mértéke ebben az esetben is megegyezik a korábbiakban tapasztaltakkal: a legnagyobb emelkedést a közép-magyarországi régió regisztrálhatja: 117-ről 444 forintra (csaknem négyszeresére!), a legkisebb mértékűt pedig az egyébként is hátrányban lévő észak-magyarországi régió, ahol az emelkedés alig észrevehető.

A beiratkozott olvasók és az összlakosság arányát figyelve szembetűnik, hogy három régióban is szinte azonosan 18 százalék körüli értéket mutat, három másikban 16 százalék körülit, egyedül az észak-magyarországi régióban marad az érték 14 százalék alatt. A legnagyobb korrekcióra ismét Közép-Magyarországon került sor: 10 százalékról 16,5 százalékra, ezen belül Budapesten a korábbi 8,9 százalékról 18,3 százalékra emelkedett!

Mind a kölcsönzők számát, mind pedig az egy lakosra jutó kölcsönzött egységek számát tekintve a nyilvános könyvtárak megjelenésével kiegyenlítettebb lett a mezőny, a korábbi eltérések jelentősen mérséklődtek. Észak-Alföld mindkét szempontból az élre tört, Dél-Dunántúl pedig a második helyet foglalja el. A kölcsönzők számát tekintve Közép-Magyarországon volt a legnagyobb arányú a változás, ennek ellenére még mindig az utolsó helyen áll, ezzel is bizonyítva azt a mindennapi tapasztalatot, hogy a nagy könyvtárainkban elsősorban nem a kölcsönzés, hanem sokkal inkább a helyben olvasás, vagyis a vizsgára történő gyors felkészülés dominál.

Végül tekintsük meg az egy év alatt egy lakosra jutó kölcsönzött állományegységek nagyságát! Mint a következő táblázatban látható, a mezőny ebből a szempontból is kiegyenlítettebb lett, vagyis jelentősen csökkentek a korábbi különbségek. Közép-Magyarország valóban "középen" helyezkedik el, ugyanakkor Nyugat- és Közép-Dunántúl hátra csúszott.

Az 1999-es statisztikai jelentések alapján világosan kirajzolódott előttünk, hogy az általában fejlettebbnek tartott nyugat-magyarországi térségek települési könyvtárai előnyüket elsősorban a működési feltételek kedvezőbb voltának köszönhetik: ezekben a régiókban általában magasabb az intézményekben az egy lakosra jutó alapterület, a szolgáltató helyek száma, a könyvtári állomány nagysága, az év folyamán leltárba vett állomány nagysága, valamint az állománygyarapításra fordított összeg mértéke. Másképpen alakul a sorrend, ha nem a működési feltételeket, hanem a forgalmi adatokat vizsgáljuk. Mind a beiratkozott olvasók, mind a kölcsönzési alkalmak számát tekintve a dél-alföldi régió került az élre, de előkelő helyet foglal el a forgalmi adatok szempontjából az észak-alföldi régió is. Vagyis a sokat emlegetett hátrányos helyzet elsősorban a működés anyagi feltételeiben tükröződik, és szó sincs arról, hogy jelentősen és kedvezőtlenül befolyásolná a könyvtárhasználat intenzitását.

Mind az elmúlt tíz év fejlődéséből, mind pedig a nyilvános könyvtárak megjelenéséből elsősorban Budapest profitált: itt volt a legnagyobb mértékű a fejlesztés, és itt jelent meg a palettán a legtöbb, a legdifferenciáltabb szolgáltatást nyújtó nagy szakkönyvtár és egyetemi könyvtár.

A fejlődés tendenciái azt mutatják, hogy a kilencvenes évek elejének nagy viharai (tömeges könyvtárbezárások, drasztikus könyváremelkedések, súlyos forráshiányok) elcsendesültek, a különböző mutatók "görbéi" mindinkább kisimulnak, az egyes térségek közötti különbségek egyre inkább mérséklődnek. A különbségek leküzdésében nagy szerepe van a könyvtári törvényben biztosított támogatási formák megjelenésének, a nyilvános könyvtárak színrelépésének, és tegyük hozzá bizakodva: annak a társadalmi felismerésnek is, mely szerint nem képzelhető el gazdasági fejlődés megfelelő kulturális háttér, ezen belül az információ korszerű módon történő biztosítása nélkül.