40. évfolyam, 1994. 2. szám 		Archívum

Könyvtári szolgáltatás egy nem megfelelően ellátott réteg számára:
a siket és hallássérült könyvtárhasználók

Szemle

Skaliczki Judit


"Könyvtárosokként az a feladatunk, hogy a könyvtárainkban lévő forrásokat a rokkant emberek számára éppúgy hozzáférhetővé tegyük, mint az egészségesek számára."

A Library Trends c. amerikai folyóirat 1992. évi nyári tematikus számát a siketek és hallássérültek könyvtárhasználatával kapcsolatos kérdéseknek szentelte. A kérdéskör megvitatását, a téma körbejárását több tényező tette aktuálissá. Az Egyesült Államokban több mint huszonhárom millió siket és nagyothalló él. Ez a hatalmas szám nem homogén csoportot jelent, hanem olyan emberek összességét, akik a társadalom minden rétegében megtalálhatóak, akik jelen vannak a különböző gazdasági és kulturális területeken. A probléma nagyságát jelzi az is, hogy Amerikában a nem angol nyelvet beszélők közül a jelelés a harmadik, legtöbb ember által beszélt nyelv, jóllehet nem minden siket használja.
A tematikus folyóiratszám abban segíti a könyvtárosokat, hogy

Az összeállítás egyértelműen bizonyítja, hogy ha a könyvtárosok ezen a területen nagyobb felkészültséggel és elkötelezettséggel dolgoznak, jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy csökkenjen ennek a hátrányos helyzetű rétegnek az elszigeteltsége, növekedjék a társadalmi integrációja.

A siketek és a társadalom1

Az Amerikai Könyvtáregyesület (ALA) 1992-ben kiadott kézikönyve több mint 80 olyan kiadványt sorol fel, amely a különböző könyvtárhasználói rétegek igényeivel foglalkozik. Különösen a gyerekek, az idősek, a rabok, a mentálisan sérültek, betegek, rokkantak, vakok könyvtári ellátásával kapcsolatos kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt. Az ALA nemrégiben alakult munkacsoportja pedig a siketek, megfelelő könyvtári ellátásának elveit dolgozza ki.
Az Egyesült Államokban 1817-ben kezdték meg a siket gyerekek és fiatalok iskolai oktatását a connecticuti Hartfordban. 1864-ben a Kongresszus megszavazta azt a támogatást, amiből a Columbia Intézetben megindulhatott a tudományok és művészetek oktatása siket, néma és vak hallgatók számára is. (Az intézetből lett később az Országos Siketnéma Főiskola, később a Gallaudet Főiskola, jelenleg a Gallaudet Egyetem.) A siketek és a vakok társadalmi beilleszkedése azonban eltérő. Helen Keller szerint - akinek tevékenysége erősen hozzájárult a vakok helyzetének javításához Amerikában - a siketek nehezebb helyzetben vannak, mint a vakok, bár sokan közülük ezt nem így érzékelik. Az azonban mégis tény és alapvető különbség, hogy míg a vak embereket sérülésük a tárgyaktól való megfelelő kapcsolattól fosztja meg, a siketeket a másik emberrel kialakítandó kapcsolattól.

Különbség a vakok és a siketek könyvtári integrációja között

A vakok könyvtári ellátásának nagyobb hagyományai vannak, mint a siketekének, ugyanis a vakok könyvtári ellátását 1931 óta törvény írja elő. Mind a törvény, mind a vakok tanulási adottságai, kommunikációs képességei hozzájárultak ahhoz, hogy közöttük több a felsőfokú végzettségű ember. Tudnak kommunikálni, ugyanazt a nyelvet használják mint a látók, kapcsolatot tudnak tartani és fenntartani, hallgathatják a rádiót, a hangfelvételeket, használják a telefont. Az egészséges emberek is nyitottabbak a vakok felé, míg a siketekkel jóval nehezebb kapcsolatot kialakítani. Jóllehet a siketek száma nagyobb mint a vakoké, az utóbbiak számára több és szervezettebb szolgáltatásokat alakítottak ki.

A siketek sajátos kultúrája

Fontos, hogy a siketek megismerjék, hogy milyen gazdag, sokrétű kultúrához tartoznak. Ez a kultúra saját nyelvvel, oktatással, újságokkal, irodalmi művekkel, egészségügyi szolgáltatásokkal rendelkezik. Kultúrájuk megismertetése hozzásegíti a sérült embereket állapotuk elfogadásához és a társadalomban betölthető helyük megtalálásához. Ma még alig vannak tudatában gazdag örökségüknek, a jelen sokirányú lehetőségeinek. Nem ismerik az életüket könnyebbé tevő technikai eszközöket. Ezeket feltétlenül meg kell ismertetni velük, pl. a text-telefont (szöveges telefont, TTY, a videófilmeket szöveggel ellátó adapter használatát stb. Be kell vonni őket azoknak a szervezeteknek a munkájába, amelyeknek elsődleges feladata az ő szolgálatuk, segítésük. Meg kell ismertetni őket e szervezetek munkájával, kiadványaival. A jelenlegi két legnagyobb szervezet: az 1880-ban alapított Siketek Országos Szövetsége (National Association of the Deaf - NAD) és az 1986-ban létrehozott Könyvtárbarátok a siketekért (Friends of Libraries for Deaf Action - FOLDA) a nonprofit, önkéntes jelentkezőkből álló szervezet. A két szervezet munkáját segítette a Fehér Ház Kongresszusának 1991. évi konferenciája a könyvtári és információs szolgáltatásokról, ahol a következő határozatot fogadták el: "az Elnök és a Kongresszus létrehozza a Fizikailag Hátrányos Helyzetűek Országos Könyvtári Szolgáltatását annak érdekében, hogy a rokkantak semmiféle akadályba ne ütközzenek, ha a könyvtárak szolgáltatásait igénybe kívánják venni."
A társadalmi közeg ma már egyre inkább segíti a siketek megfelelő könyvtári ellátásának kialakítását is, bár még sok a tennivaló.
A siketek és a könyvtár lehetséges kapcsolatát, illetve a jelenlegi, nem kielégítő helyzetét társadalmi okokra és a betegséggel járó állapotra lehet visszavezetni. A társadalmi okok között kell említeni, hogy azok a szervezetek, amelyek ezzel a társadalmi csoporttal foglalkoznak, a rendszeres tájékoztatásukba nem építették be a könyvtár fogalmát, azaz nem hívják fel a figyelmet arra, hogy a könyvtárat lehet és fontos használni. A szervezetek három területet tartanak kiemelten fontosnak: az oktatást, a szakmunkásképzést és az egészségügyet, de nem számolnak a könyvtárak jelenlétével és szolgáltatásaival. Pontosabban, a gyakorlatban nem fordulnak a könyvtárakhoz. Ugyanakkor a Gallaudet Egyetemen működő Siketek Országos Információs Központjában nyilvántartott 62 szervezet közül 45 az információs szolgáltatások megszervezését tartotta a siketek számára kialakítandó legfontosabb szolgáltatásnak.
A hallássérülteknek általában rossz a tapasztalatuk a könyvtárakkal, ezért nem szívesen használják őket. Frusztrálja a hallássérült embert, hogy a könyvtárosokkal nem tud kommunikálni. Megnehezíti a helyzetüket, hogy a könyvtárosok - hacsak nincs látható hallókészülékük, nem ismerik fel őket, s ha felismerik is, nagyon valószínű, hogy nem tudják kellőképpen kiszolgálni őket. Hiszen - hacsak nem erre képzett könyvtárost talál a hallássérült - nincs közös nyelvük.
A siket emberek még nincsenek annyira tisztában a jogaikkal, mint a vakok. Nem kérik számon a társadalmon - a könyvtáron keresztül, hogy biztosítsa a törvény előírta jogaikat, a demokratikus társadalmi folyamatokban való részvételt, az információhoz való szabad hozzáférést (az 1990-ben megjelent Amerikaiak a rokkantakért című törvény rendelkezik erről).
Bár az utóbbi két évtizedben több közművelődési könyvtár megkezdte a siketek könyvtári ellátását, ezek a lépések még csak a kezdetek. Nem jelentenek mást, mint hogy külön csoportba összegyűjtik a siketekről és hallássérültekről szóló könyveket és videókat, és a könyvtárban teletextes tévét és text-telefont helyeznek el.
Fejlettebb szolgáltatásokat csak akkor lehet kialakítani, ha a könyvtárosok valóban megismerik a siketek adottságait, azt ugyanis, hogy a gyűjtő fogalom: siket és hallássérült, milyen különböző, a kommunikáció szempontjából eltérő csoportokat takar, és megtanulják egy-egy csoport adekvát kommunikációs lehetőségeit.
A siketek és nagyothallók között kilenc csoportot kell megkülönböztetni:
1. Az amerikai jelelést használók, akiknek ez az első nyelvük.
2. Bilingvis nyelvhasználók, akik a jelelést és az angolt egyaránt beszélik;
3. A szájról olvasók vagy hallássérültek, akik beszéddel kommunikálnak;
4. Felnőttkorban megsiketültek, akiknek van tapasztalatuk a hallásról és beszélnek;
5. Az öregkori nagyothallók és siketek;
6. Nyelvet alig beszélők, akik nem ismerik sem a jelelést, sem az angolt, gesztusokkal, a saját maguk által kitalált jelekkel kommunikálnak;
7. Nagyothallók;
8. Siketek, akik vakok is;
9. Családtagok, akiknek a családjában valaki az előző nyolc csoport valamelyikébe tartozik.
A felsorolt csoportok megismerése és az egymástól különböző hallássérültek felismerése alapvető követelmény a megfelelő kommunikáció használatához. A könyvtári szolgáltatások megszervezésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy végső soron a hallássérült egyéni képességei szabják meg a használandó kommunikációs formát.

A kommunikációs formák2

A különböző hallássérültekkel más és más kommunikációs technikát kell használni, ami ennek a területnek az egyik legnehezebb feladata. Mai napig tart például a vita pedagógusok, orvosok, szülők és a siket emberek között, hogy a siketen született gyereket kell-e buzdítani a beszédre és szájról olvasásra, vagy elég, ha csak jelelni tanul meg? A fiatalabb siket emberek a mindennapi kommunikációban jobban szeretnek jelbeszédet használni, még ha ez a saját gesztusaikból áll is össze, ez azonban nem jellemzi azokat, akik felnőtt korukban veszítették el a hallásukat.
A könyvtárosoknak legelőször azt kell megtanulniuk, hogy nincs tipikus siket ember, lehet, hogy minden könyvtárhasználóval más és más kommunikációs technikát kell alkalmazni.
Ha siket ember jön a könyvtárba, az első kérdés a következő: tud-e szájról olvasni? Vannak, akik olyan jól olvasnak szájról, hogy alig lehet észrevenni, hogy nem hallanak. Mások viszont nincsenek birtokában ennek a képességnek. A hallókészülék hordása nem mindig jelenti azt, hogy viselője a készülék segítségével jól hall. Sok esetben a háttérzaj, amit a készülék felerősít, szinte lehetetlenné teszi a személyes kontaktust.
Az alábbi kommunikációs formákat lehet használni:
1. Beszéd és arcmimika
A teljesen siket ember nem hallja a hangot, akármilyen hangosan beszélnek hozzá. Ezért nem segít, ha közelebb hajolnak hozzá, sőt ez még azt a lehetőséget is megszünteti, hogy szájról olvashasson. Az arcmimika - gesztusokkal kiegészítve - sokat segít abban, hogy sikeres legyen az "üzenet közvetítése". Ez utóbbi esetben félre kell tenni a szégyenérzést és ellenérzést az erős arckifejezések miatt.
2. Szájról olvasás
Ennél a módszernél egyszerű, jól ismert szavakat kell használni, nem szabad hirtelen témát váltani. Rövid mondatokban kell beszélni, és a kulcsszavakat többször meg kell ismételni. A szájról olvasás fárasztja a beszélőt, és sok időt vesz igénybe, de a könyvtári környezet - a megfelelő világítás, a viszonylag kevés zavaró, figyelmet elvonó körülmény - segíti, sőt elősegíti a használatát.
3. Jel nyelv
A gesztikuláció igen természetes kifejezési forma. Az amerikai jel nyelvet a 19. században alakították ki a francia jel nyelvből. Először William Stokoe, a Cornell Egyetem kutatója írta le az 1970-es években. A nyelv az ujjak, a kezek, az arc és a testmozgások együtteséből áll. Használatát és megtanulását szótárak és módszertani anyagok segítik. A szimultán kommunikáció a jel nyelv és az ujjakkal formált betűk együttes használata. Ebben a kommunikációs fajtában a szószerkezetek és a szavak sorrendje közel áll a beszélt angol nyelvhez.
A jelelés megtanulása: A jelelést az általános iskolákban, főiskolákon, egyetemeken és különböző, a siketek számára létesített szervezetekben oktatják. Az oktatást és a tanulást tankönyvek, szótárak, képes szótárak segítik. Az általános szótárak mellett igen sok a szakszótár is. Ezek a kiadványok mind a könyvesboltokban, mind a könyvtárakban megtalálhatóak. A nyelv megtanulása ugyanakkor - mint minden idegen nyelvé - erőfeszítést igényel.
4. Kommunikáció írással
A közlés legjobb módszere, különösképpen, ha részletes és pontos információt kell átadni. Miután a jelelés szórendje különbözik a beszélt angol nyelvétől, ez nehézséget jelent azok számára, akiknek az angol csak második nyelvük. A körülírás és a rákérdezés segíthet tisztázni és pontosabbá tenni a fogalmakat.
A pontos kommunikáció érdekében megfelelő feltételeket kell kialakítani. Fontos a jó világítás, a beszélők megfelelő elhelyezkedése.
A közlőnek úgy kell elhelyezkednie, hogy:
- a fény közvetlenül megvilágítsa az arcát;
- az arca egyszintben vagy kicsit magasabban legyen, mint a partneré;
- ki lehessen alakítani a szemkontaktust.
A kommunikáció sikerességét a következő tényezők segíthetik:
- jelezni kell, ha kommunikálni kívánunk valakivel, a karja vagy a válla érintésével; gyengéden a fény felé kell fordítani,
- a megszokott hangerősséggel kell beszélni, nem szabad kiabálni. A kiabálás zavarja a többi könyvtárhasználót, és feleslegesen ráirányítja a figyelmet a sérült emberre,
- a szavakat érthetően kell kiejteni, de nem kell eltúlozni az artikulációt; a túlzó artikuláció megváltoztatja a száj mozgását, és nehezíti a szavak leolvasását; nem szabad motyogni, egyenletes sebességgel kell beszélni, nem túl gyorsan és nem túl lassan,
- ha szükséges, egy-egy szót meg kell magyarázni, körül kell írni, ha így sem sikerül a szó megértése, szinonimákat kell mondani, de használni lehet a betűk ujjal formálását vagy az írásbeli közlést is,
- a megértés érdekében gesztusokkal segítsük a közlést,
- nem szabad beszéd közbe rágógumit rágni, és lehetőség szerint sem a testünket, sem a fejünket ne mozgassuk.
Amennyiben a könyvtáros több kommunikációs formát is tud, meg kell kérdeznie. a könyvtárhasználót, hogy melyiket választja.
A siket könyvtárhasználók megismerésének a kommunikáció elsajátításának az a célja, hogy a hallássérültek számára minél több és korszerűbb könyvtári szolgáltatást nyújthassunk. A szolgáltatások megszervezésének előfeltétele a megfelelően kialakított könyvtári állomány.

A könyvtár állományának kialakítása a siketek számára3,4

A gyűjtemény kialakítását az igények és az elképzelések, illetve a pénzügyi lehetőségek és korlátok szabják meg. Ennek a speciális rétegnek ugyanolyan megfontolásokkal kell szerzeményezni, mint általában az egészségesek számára. A szerzeményezésnek sokrétűnek kell lennie, a gyűjteménynek minden használói igényt ki kell tudnia elégíteni. A használók alapvetően két csoportra oszthatók:

A két használói csoport kétféle igényt jelent. A csoportokon belül egyébként ugyanannyiféle egyéb kívánsággal lehet találkozni, mint az átlagos könyvtárhasználók körében.
A szerzeményezés tekintetében akkor a legkisebb a probléma, ha a könyvtár minden, a siketekről szóló, a témakörrel kapcsolatos dokumentumot megvásárol. Ilyen helyzetben az Egyesült Államokban csupán a washingtoni Galiaudet Egyetem könyvtára van. A többi könyvtárnak funkciója szerint - tehát a könyvtár típusának megfelelő szerzeményezési politika szerint -, és az anyagi lehetőségei szerint kell szelektálnia. Erre a területre is érvényes az általános tapasztalat, hogy minél korszerűbb, frissebb a könyv, minél újszerűbb információhordozón van az információ, a dokumentum annál drágább. Ezért nagy jelentőségük van azoknak a bibliográfiáknak, állománygyarapítási tanácsadóknak, amelyek erről a területről is tájékoztatnak. Ezek közül ki kell emelni a Books in Print-et, amelyben a következő tárgyszavakhoz csoportosították a témakör könyveit:
- deafness (siketség)
- deaf-maens of communication (siketek kommunikációs eszközei)
- deaf, books for the (könyvek siketeknek).
Siketek számára szóló szépirodalmi könyveket nem regisztrál a Books in Print. A siket felnőttek és gyerekek számára az 1970-es évektől kezdve adnak ki olyan antológiákat, szakbibliográfiákat, amelyek egy-egy témakör irodalmát tartalmazzák.
1847 óta jelenik meg az Amerikai Siketek Évkönyve, amely minden, a siketek számára fontos információt, címjegyzéket tartalmaz. Segítő eszköze az állománygyarapító könyvtárosnak a siketekkel foglalkozó valamennyi oktatási intézmény, szervezet is. Az oktatási intézmények könyvtárai akár referencia-helyet is jelenthetnek.
Külön számba kell venni azokat a folyóiratokat, amelyek ezzel a témakörrel foglalkoznak, a siketek számára íródnak, mint a Silent News (A csend hírei), a Deaf Life (A siket élet).
A számítógépes adatbázisok közül a téma szempontjából az ERIC a leghasználhatóbb, ebben található a siketséggel és a hallássérüléssel kapcsolatos legtöbb információ.
Az olvasásra nevelésnek, a könyv megszerettetésének az egészséges emberek esetében is a gyermekkorban kell kezdődnie, a hallósérült vagy siket gyerekeknél is így van, talán még fokozottabban is.
Nem túloz az ismert mondás, mely szerint csak a legjobb elég jó a gyerekeknek. Ez érvényes a könyvekre is.
A siket gyerekek számára talán még fontosabb a mese, a mesés történet, mint az egészségeknek. Érzelmi életük fejlődéséhez, kapcsolataik kialakításához nélkülözhetetlenek; önmaguk és a világ megismerésének eszközei. Azoknak a könyvtáraknak, amelyekben hallássérült gyerekekkel foglalkoznak, ilyen típusú műveket kell beszerezni. Az állománygyarapításnál az a mérlegelendő szempont, hogy az irodalmi mű, mennyire adható át - jelelés vagy szájról olvasás segítségével - a gyerekeknek. Mit kell szó szerint közvetíteni és mikor elég a tartalmi ismertetés? A műveket ilyen szempontból is meg kell ismerniük a könyvtárosoknak. A szerzeményezés tehát szorosan összefügg a későbbi könyvtári szolgáltatásokkal.
A mesék, mesés történetek a jelelés szempontjából a következő feladatot jelentik a jelelő vagy a fordító számára:
1. Az irodalmi mesék (pl. Andersen meséi) esetében minden szónak fontos jelentése van, egy-egy szó megváltoztatása akár a mese értelmét is befolyásolhatja. Ezért az ilyen műveket írásban kell közvetíteni.
2. A tündérmese - szemben az irodalmi mesével - narratív műfaj. Közlése jeleléssel vagy egyéb, a szóbeli kommunikációnak megfelelő közlési formával történik.
3. A népmesék, a mitológiai mesék, a történelmi legendák szintén narratív műfajok.
A könyvek kiválasztásakor - az előbbieken kívül - a következő öt szempontot kell figyelembe venni:
1. A kiadvány megfelelő minőségű legyen. Lehetőség szerint ne a most divatos, számítógéppel hibásan előállított, a konzumkultúrát közvetítő kiadványokat vegyenek a könyvtárak. Miután a könyv külső megjelenésének ebben az esetben nagy jelentősége van, fokozottabban kerüljék az ízlésromboló, silány kiállítású könyveket.
2. A gyűjteményes munkák helyett egyedi kiadványokat vásároljanak. A könyvtáraknak antológiákra is szükségük van, de a későbbi gyerekfoglalkozások szempontjából, a gyerekek önálló könyvhasználata szempontjából megfelelőbbek az egyedi kiadványok.
3. A mű nyelve egyezzék meg a köznyelvvel. A könyv nyelve legyen könnyen fordítható, ne használjon szlenget, dialektust.
4. Előnyben kell részesíteni azokat a műveket, ahol mind a szövegben, mind az illusztrációkban sok az ismétlés.
5. A mű legyen alkalmas többszöri fordításra (angolról-jelelés).

A filmek és videókazetták szerepe a siketek könyvtári ellátásában5

A siketek számára kialakítandó állományban - mind a gyerekek, mind a felnőttek számára - jelentős helyet kell kapniok a filmeknek és a videókazettáknak.
A némafilmek korszaka (1893-1929) az amerikai siketek közösségének fontos korszaka volt. A filmek szórakozási, kulturálódási és oktatási lehetőségeket jelentettek. A hangosfilmek megjelenése megnehezítette, hogy a filmekben közölt "üzenet" eljusson a hallássérültekhez, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az informálódási lehetőséget nem szabad veszni hagyni. Különösképpen felhívta erre a figyelmet a siketek és halláskárosultak egyre növekvő száma: jelenleg a lakosság 10%-a hallássérült. (A némafilmek jelentősége azokban a szituációkban maradt meg, ahol egy közvetítő - például a tanár az osztályban - el tudja magyarázni, hogy miről szól a film.)
A hangosfilmeket a feliratozás teszi használhatóvá a siketek számára. Feliratos hangosfilmeket 1950-től állítanak elő. Ekkor hozták létre - állami támogatásból - a Siketek Feliratos Filmjeiért című nonprofit szervezetet, amely elkezdte a hangos filmek feliratozását. Az 1958-ban megjelent törvény, a Public Law a feliratos filmek előállítását az Egyesült Államok egészére kötelezővé tette. A törvény a következőkben határozta meg a feliratos filmek célját:
1. a siketek is legyenek képesek megérteni azokat a filmeket, amelyek a halló emberek számára általánosságban vagy kulturális szempontból fontosak,
2. nyújtsanak kulturális és oktatási tapasztalatokat a siketeknek, hogy jobban kötődjenek környezetükhöz, az őket körülvevő világhoz,
3. közöljenek olyan információkat, tapasztalatokat, amelyek a siketek egymás közötti kapcsolatában hasznosíthatók.
Az 1985. évi Public Law szerint a Siketek Feliratos Filmjeiért című szervezet azért felelős, hogy:

A hangosfilmek közül a Siketek Országos Szövetsége, a NAD választja ki, hogy melyeket feliratozzák. A feliratos filmeknek és videóknak két nagy csoportját a játékfilmek és az oktatási filmek alkotják.
A játékfilmek feliratozása lassan készül, nem követi a feliratos játékfilmek használatának követhető növekedését. A megnövekedett igényeknek az az oka, hogy egyéb használói rétegek is szívesen kölcsönzik, nézik ezeket a dokumentumokat (nyelvet tanulók, nem angol anyanyelvűek, az idős vagy beteg könyvtárhasználók stb.). (Óhatatlanul kínálkozik, hogy párhuzamot vonjunk a feliratozott filmek és a hangoskönyvek között. Mindkét dokumentumtípust az egészségileg hátrányos helyzetűek számára szerzeményezik a könyvtárak, és mind a kazettákat, mind a filmeket jóval szélesebb körben használják, mint amire eredetileg készültek.)
A hallássérültek oktatásában elsődleges szerepe van a feliratozott oktató filmeknek. Tanárok és média szakértők döntik el, hogy az oktató filmek tízezrei közül melyeket lássák el felirattal.
Bár a filmek iránti kereslet - az említett három használói réteg körében - láthatóan nő, a könyvtárak nem propagálják eléggé ezt a fajta dokumentumtípust, sok potenciális használó nem tud arról, hogy a könyvtárak ilyen típusú filmeket is gyűjtenek.

A siketek és a hallássérültek könyvtári ellátása6

A hallássérült vagy siket főiskolások, egyetemisták, a számukra létesített felsőoktatási intézményekben és könyvtáraikban - a Gaudet University Washingtonban, a National Technical Institute for the Deaf Rochesterben és a California State University Northridge-ben - speciálisan képzett könyvtárosokkal és oktatókkal, speciális programokkal és készülékekkel találkoznak.
A hallássérült fiatalok száma azonban egyre nő, és így az igény is növekszik, hogy minél több főiskolára és egyetemre járhassanak, és használhassák a könyvtárat is. A könyvtáraknak tehát ki kell alakítaniok az ilyen használók számára nyújtandó speciális szolgáltatásokat. A cél az, hogy a hallássérültek előbb-utóbb minden könyvtártípust használhassanak, ismerjék meg a könyvtári forrásokat és a könyvtári szolgáltatásokat.
Bár a könyvtárismeretek oktatását az általános iskolában kell elkezdeni, mégis sokszor kerülnek úgy főiskolára a hallgatók, hogy még a katalógust sem tudják használni. A könyvtár első és legfontosabb feladata a könyvtárhasználati ismeretek megtanítása. Ez történhet csoportos és egyéni oktatás keretében.

Könyvtárbemutatás csoportok számára

Az ismeretek átadásának megkezdése előtt meg kell tudni, hogy milyen a hallgatók olvasási készsége, vannak-e könyvtári tapasztalataik és milyenek? A csoport maximális létszáma legfeljebb 10 fő legyen, ugyanis minél kevesebben vannak egyszerre, annál könnyebb a személyenkénti kontaktus kialakítása. A bemutatást számos, erre a célra készült szemléltető eszközzel, írásos ismertetővel kell illusztrálni. A következőkre kell ügyelni:
1. A hallgatókat végig kell vezetni - mindent megmagyarázva - azon az útvonalon, amelyet könyvtárhasználóként meg fog tenni, ha könyvet akar kölcsönözni, vagy információhoz akar jutni. Meg kell ismertetni velük a katalógust, a másoló gépet, minden olyan eszközt, amelynek a használatára szükségük lehet.
2. Írásos anyagokat kell kézbe adni a könyvtárban lévő dokumentumok elhelyezéséről, az eszközök használatáról.
3. Az általános ismeretek átadása mellett mindig érdemes egy-egy témakört bővebben részletezni.
4. Ügyelni kell, hogy a nyilvánvalónak tűnő ismeretekről is szó essék. A könyvtári kutatáshoz szükséges segédeszközök használatát - bibliográfiák, referensz művek stb. - részletesen és nagyon egyértelműen kell elmagyarázni.
5. Lassan kell beszélni, ügyelve a szemkontaktusra.
6. Az elmondottakat írásban is át kell adni.
7. Az előadás közben és az előadás után is kérdésekkel kell tájékozódni, hogy hányan és mennyire értették meg az elmondottakat.
8. Egy-egy csoport számára többször célszerű előadást tartani, de egyszerre csak kevés információt érdemes közölni.

Könyvtárbemutatás egy-egy hallgató számára

Ez az informális ismertetési mód éppen annyira hatékony, mint a csoportos. Ilyen esetekben a hallgató egyéni érdeklődését jobban figyelembe lehet venni. A bemutatás módszere nagyjából megegyezik az előzőével, de több időt lehet fordítani egy-egy témakörre, pl. a cédulakatalógusok vagy az online katalógus részletesebb bemutatására. Ha a hallgatóval másképp nem lehet kommunikálni, az írásos közlési formát kell használni, a kérdéseket is írásban érdemes feltenni.
Mind az egyéni, mind a csoportos foglalkozások mellett szükséges tanszékenként is népszerűsíteni a könyvtár szolgáltatásait. A könyvtárról szóló ismertetőkben fel kell hívni a figyelmet a siketek számára nyújtandó szolgáltatásokra is. Ehhez írásos anyagok kellenek, és ezeket az írásos könyvtárismertetőket szórólapként mindenüvé el kell juttatni. Példaként álljon itt egy részlet egy könyvtári ismertetőből, ami a siketek számára íródott:
"A KÖNYVTÁROS SEGÍTI ÖNT!
A könyvtárosok segítőkész emberek. Megmutatják, hogy miképpen kell a könyvtárat használni. Segítenek az Ön speciális problémáinak megoldásában.
Kérdezze őket!
A legtöbb könyvtáros szakértő egy-egy témakörben (művészet, tudomány, üzleti ügyek stb.). Melanie Norton könyvtáros feladata az, hogy a siket főiskolai hallgatókat segítse a könyvtár használatában. Melanie-t 8.30-16.30 között lehet megtalálni a könyvtárban... Ha nincs itt, akkor se aggódjon. Bármelyik könyvtáros szívesen segít Önnek!"
A siketeknek szóló könyvtári ismertetők egy-egy, a könyvtár használata szempontjából elengedhetetlenül szükséges szó, - mikrofilm, kötet, könyvtárközi kölcsönzés, katalógus stb. - fonetikus kiejtését is megadja.
Az írásos ismertetőknek, a könyvtárhasználati foglalkozásoknak az a célja, hogy az ismeretek megszerzésén kívül, a könyvtárról alkotott kép is megváltozzék. A könyvtár ne legyen olyan, ahol a siketek rosszul érzik magukat, ahol frusztrálódnak. A könyvtár - a felkészült és empatikus könyvtárosok segítségével - a társadalmi integrálódás egyik legfontosabb helye lehet, és kell hogy az legyen.
Ennek a célnak a megvalósítását segíti az 1987-ben megjelent Irányelvek a hallássérültek könyvtári ellátására (Guidelines for Libraries Serving Persone with Hearing Impairment) című kiadvány.7
Jóllehet az irányelvek nem kötelező érvényűek, de tájékoztatják a fenntartókat, a könyvtárpolitika új irányairól, és a könyvtárosokat egy-egy új szolgáltatás kialakításának és megszervezésének módozatairól.
Az irányelv a következőket határozza meg:
A hallássérültek számára biztosítani kell:

1. A könyvtár állományalakítási fejlesztésének ki kell terjednie a fizikailag hátrányos helyzetűek igényeire és szolgáltatási rendszerére is.
2. A könyvtárosoknak lehetővé kell tenni, hogy a helyi, a regionális és állami dokumentumokat és szolgáltatásokat éppen úgy használhassák, mint az országos könyvtári rendszerét.
3. A könyvtári szolgáltatásokat a siketek számára éppen úgy elérhetővé kell tenni, mint a kevéssé nagyothallók számára.
4. A hallássérültek és a családtagjaik speciális igényeinek és a könyvtár "válaszainak" meg kell jelennie a könyvtári ismertetőkben, kiadványokban. A könyvtár az információs, szórakoztatási, oktatási és kulturális lehetőségeiről írásban tájékoztassa a hallássérülteket, és az írásos anyagokat minden olyan munkahelyre, ahol hallássérültek dolgoznak, juttassa el.
4.1 A dokumentumokat és a szolgáltatásokat a hallássérült gyerekek szülei számára is hozzáférhetővé kell tenni.
4.2 A gyűjteménynek a siketek oktatásával kapcsolatos minden dokumentumot tartalmaznia kell, és
4.3 a siketséggel kapcsolatos általános műveket, jogszabályokat, a siket kultúrával és örökséggel foglalkozó dokumentumokat, továbbá
4.4 a jeleléssel kapcsolatos kiadványokat tankönyveket, szótárakat, valamint
4.5 a témával kapcsolatos módszertani anyagokat.
4.6 A fentebbi témák folyóiratait is gyűjteni kell.
4.7 Az információs adatbázisban minden olyan közhasznú információnak meg kel! lennie, ami releváns lehet (szervezetek, technikai eszközök, szociális szolgáltatások stb.)
4.8 A feliratos filmek és videók szolgáltatását minél egyszerűbbé kell tenni, a dokumentumokat a katalógusban fel kell tárni.
4.9 A feliratos filmcsíkokat és egyéb vizuális dokumentumokat is szolgáltatni kell.
4.10 A személyi számítógép használatával kapcsolatos irodalmat ott kell elhelyezni a hallássérültek számára, ahol a gépek is találhatók, a használat oktatását is meg kell szervezni.
4.11 A különböző telekommunikációs eszközök használatát (dekóderes televíziókészülék, telefon) biztosítani kell.
5. Olyan egyéni és csoportos programokat kell szervezni, amelyek fejlesztik a hallássérültek kommunikációs készségeit és felkészítik őket az egész életre szóló tanulásra.
6. Alternatív megoldásokat kell javasolni azoknak, akik önállóan nem tudják a könyvtárat használni, pl. szervezetek, intézetek bevonásával.
7. A könyvtárnak támogatnia kell és együtt kell működnie a hallássérültekkel foglalkozó szervezetekkel, egyesületekkel.
8. A könyvtár használatát úgy kell kialakítani, hogy a hallássérültek önállóan igénybe vehessék azokat. Ügyelni kell arra, hogy az épületben a tűzjelzést ne csak hang jelezze, legyenek text-telefonok, a siket-vezető kutyákat engedjék be a könyvtárba, szervezzék meg a siketek könyvtárhasználatának oktatását.
8. Meg kell szervezni a könyvtárosok továbbképzését ezen a területen annak érdekében, hogy a könyvtárosok felkészülten és empatikusan tudjanak foglalkozni a hallássérültekkel.
10. A könyvtáraknak mindenütt reklámozniuk kell ezt a tevékenységüket.
11. A könyvtáraknak olyan kiadványokat kell készíteniük és olyan programokat szervezniök, hogy a társadalom többi tagja is jobban megértse és elfogadja hallássérült társaikat.


Irodalom

  1. HAGEMEYER, Alica Longee: We have come a long way. In: Library Trends, 1992. vo1.41. no.1. pp.4-20.
  2. GOLDMANN, Warren R. - MALLORY, James R.: Overcoming communication barriers: communicating with deaf people. In: Library Trends, 1992. vo1.41. no.1. pp.21-30.
  3. JONES, Carolyn: Deafness-related materials: collection development and information retrieval. In: Library Trends, 1992. vo 1.41. no.1. pp.31-41.
  4. SCHULER, Caroly - MECK, Susan: Sharing traditional and contemporary literature with deaf children. In: Library Trends, 1992. vo1.41. no.1. pp.61-80.
  5. KOVALIK, Gail L.: "Silent" film revisited; captioned film for the deaf. In: Library Trends, 1992. vo1.41. no.1. pp.100-117.
  6. NORTON, Melanie J.: Effective bibliographic instruction for deaf and hearing-impaired college students. In: Library Trends, 1992. vo1.41. no.1. pp.118-150.
  7. Guidelines for libraries serving persons with a hearing impairment. (New York Library Association). In: Library Trends, 1992. voi.41. no.1. pp.164-172.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)